Tizenhárom honvédtiszt, akik a nemzet szimbólumává váltak

Az aradi vértanúk szimbólumok, szimbólumai annak a küzdelemnek és áldozatvállalásnak, amit a magyar nemzet akkor és azt követően is a haladásért, a társadalmi fejlődésért és a függetlenné válásért vállalt. Mert a magyar nemzet nem csak itt, hanem azután és azelőtt is bebizonyította, hogy ha súlyos áldozatok árán is, de kivívhatja szabadságát.

Nagy Tamás Imre önkormányzati képviselő hangsúlyozta ezt az Aradi Vértanúk Emléknapjára szervezett zirci megemlékezésen, a Március 15. téren. Párját ritkító embereknek nevezte az aradi vértanúkat, akikre büszkének kell lennünk, és akiket követendő példaként lehet bárki elé állítani.

Az 1848-49-es polgári forradalom és szabadságharcot követő megtorlásokkal kapcsolatban megjegyezte,

az egész procedúra a honvéd vezérkar teljes megsemmisítését, a szabadságharc törekvésével szembeni megfélemlítést célozta, ráadásul egy megbecstelenítő módon való végrehajtással.

Akkoriban ugyanis a hadi szokás az volt, hogy a fogságba esett, halálra ítélt főtiszteknek méltányosságból golyó és lőpor általi halál járt. Ez végül kegyelemből csak négyüknek jutott ki, akik vagy az osztrák csapatok előtt kapituláltak, vagy kevésbé volt jelentős szerepük a csatatéren.

A szónok sorolta: lőpor és golyó általi halál végzett az örmény származású magyar család sarjával, Lázár Vilmos ezredessel, az ősi nemesi magyar családból származó gróf Dessewffy Arisztid vezérőrnaggyal, az örmény nemzetiségű, altábornagyként szolgáló Kiss Ernővel és az elmagyarosodott német családból származott Schweidel József vezérőrnaggyal.

Kötél általi halálra ítélték a magyarul egy szót sem beszélő Poeltenberg Ernő osztrák katonatisztet, Török Ignác vezérőrnagyot, a komáromi erőd parancsnokát, a német nemzetiségű magyar családból származó Lahner Györgyöt, a hadügyminisztérium hivatalnokát, fegyverellátásért felelős főtisztet, akinek a születésnapja éppen október 6-án volt. A horvát határőr családból származó Knezic Károly vezérőrnagyot, a nagyváradi születésű Nagysándor Józsefet, a magyar fősereg lovassági parancsnokát, a Haynauhoz hasonlóan hesseni német származású gróf Leiningen-Westerburg Károlyt, aki két méteres termetével a bitófánál is magasabb volt és harminc évével a legfiatalabb a vértanúk közül. Aulich Lajos vezérőrnagy volt a legidősebb, az utolsó néhány hónapban Kossuth hadügyminiszterré nevezte ki.

Külön kitért a két utolsó halálraítélt, a szerb nemzetiségű magyar állampolgár, a csatatéren verhetetlen Damjanich János vezérőrnagy, az aradi vár parancsnoka és az osztrákpárti, császárhű családból származó gróf Vécsey Károly vezérőrnagy történetére.

Mint azt megtudhattuk, Vécsey apja – a magyar nemesi testőrség utolsó parancsnoka – egy levelet írt a hadbíróságnak, hogy az elfajzott fiút végezzék ki utoljára, hadd nézze végig társai halálát. A gyóntatópapok beszámolóiból ismert, hogy az aradi vértanúk elbúcsúztak egymástól, ő viszont már nem tudott kitől elbúcsúzni, és kezet csókolt annak a Damjanichnak, akivel hónapokig nem köszöntek egymásnak, mert egy hadisiker beszámolóját egymással rivalizálva írták meg.

Nagy Tamás beszélt arról is, hogy a holttesteket elrettentés céljából közszemlére tették, de ezzel éppen az ellenkezőjét érték el az ítélethozók, mert már másnap többezres tömeg gyűlt össze a kivégzőhelyen, egyfajta néma tisztelgéssel. Az azt követő időben, egészen a kiegyezésig tilos volt az aradi vértanúk mártírhaláláról megemlékezni.

Ez a passzív ellenállás kezdeti csírája volt, ami a legvadabb megtorlások ellenére is éltette tovább a szabadságharc eszméjét.

Az emlékező szervezetek elhelyezték koszorúikat az emlékmű talapzatánál, majd a történelmi egyházak képviselői áldást mondtak.

Zirc Városi Önkormányzat, a Zirci Országzászló Alapítvány és a szervező Békefi Antal Városi Könyvtár, Művelődési Ház és Stúdió KB nevében Csaba Lilla köszöntötte az egybegyűlteket. Versmondással közreműködött Németh Nikoletta, a III. Béla Gimnázium, Művészeti Szakgimnázium és Alapfokú Művészeti Iskola tanulója. Végül mécseseket gyújtottak az emlékezők.