„A teremtő Isten igazságtevő szellemiségében bízhatunk”

„Emlékezzünk a XX. századi magyar történelem tragikusba fordult eseményére, az 1956-os forradalomra, majd leverettetésére, a folytatásra”

– Egervölgyi Dezső tizenkét éves kölyökként a konyhában ült 1956. november 4-e hajnalán, édesanyja tüzet rakott, édesapja borotválkozott, amikor 5 óra 20 perckor a Kossuth Rádióból segélykérő felhívások áradtak a világhoz több nyelven, melyet néma döbbenettel hallgattak, majd a Himnusz hangzott el, aztán Nagy Imre szólt az ország népéhez: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának Elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van! Ezt közlöm az ország népével, és a világ közvéleményével.”

A Magyar Írók Szövetségének „Segítsetek Magyarországon” sikolya is szíven ütötte az embereket azon a sötét, novemberi hajnalon. És „A vész kitört. Vérfagylaló keze / Emberfejekkel lapdázott az égre, / Emberszívekbe dúltak lábai.” Amikor a fegyverek elhallgattak, a sötét néma csendből azonban nem új világ bújt elő, hanem a régi folytatódott, vérrel áztatva, csak nem Rákosi, hanem Kádár-rendszernek hívta az utókor.

S a megtorlás sem maradt el. Ez a félig-meddig szabadság nagyon sok vért követelt. Már 56’ végén csikorogtak az akasztófa csigái, majd 1957-58 és még 59’-ben is folyamatos volt a halálos ítéletek sora: Brenner János (57’) pap, Tóth Ilona (57’) végzős orvostanhallgató, Brusznyai Árpád (58’) finom lelkű filológus, tanár; és Mansfeld Péter (59’), kinek esetében megvárták, amíg betölti a 18. életévét. A pap, a medika, a tanár és a tinédzser. Ők voltak a legnagyobb ellenségek. No meg a munkás, a katona és a paraszt, meg az értelmiség is. Úgy végeztek velük, mint a rablógyilkosokkal.

Nagy a jelentősége, hogy emlékezetünk mögött a történelmünkről – valós, nem hamis – ismerettel rendelkezünk, mert átalakulóban a világ és ismernünk kell, milyen erőkkel kell szembenéznünk. Háborús övezetben élünk, s most már annyira kiszolgáltatott helyzetben vagyunk, hogy nem is tudunk igazán józanul gondolkozni a holnapról és az elkövetkezendő időről. Most is a teremtő Isten igazságtevő szellemiségében bízhatunk, és az imádságból meríthetünk erőt

– visszhangozták Egervölgyi Dezső jövőbe mutató, reménykedő sorait a Kistemplom falai, mely után Marton Bernát ciszterci atya, Vecsey Katalin református és Pápicsné Jakab Johanna Júlia evangélikus lelkész mondtak áldást és osztották meg gondolataikat.

A katolikus magyarság néphimnuszának, a Boldogasszony Anyánk című ének közös eléneklése után, az esemény zárásaként az emlékezők elhelyezték mécseseiket az 56-os emlékkő lábánál.