A szomorú elesés mellett mindig ott a boldog fölkelés

Tovább kell építeni a nemzetünket, hiszen ez az ország már többször elesett a történelem során, de képes volt újra és újra felkelni, talpra állni, megmaradni – Deák László dudari református lelkész hangsúlyozta ezt emlékező beszédében a trianoni békediktátum aláírásának évfordulóján.

Délután fél ötkor, a trianoni diktátum aláírásának 104 éves pillanatában harangzúgástól visszhangzott a tér, egy-egy elszakított magyar településért szólaltak meg a templom harangjai, és hamarosan már koszorúk övezték a nagy esőtől még száradófélben lévő Országzászló-emlékművet a Nemzeti Összetartozás Napján.

Az ünnepség szabadtéri indítását követően dr. Kőváry György, a szervező Zirci Országzászló Alapítvány tagja a Zirci Ciszterci Apátság Látogatóközpontjának Gobelin-termében köszöntette az egybegyűlteket és feleségével, dr. Kőváry Györgynével

egymást váltva soroltak fel többet azok közül a városok, falvak közül, amelyek a több mint száz évvel ezelőtti tollvonás eredményeként a határ másik felére kerültek.

„Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában”

– azzal a hitvallással indította beszédét Deák László dudari református lelkész, amelyet még a nagypapájától tanult kisgyermekkorában.

Sorolta a veszteségeket, amelyekből az idézett ima is „megfogant”: Magyarország az első világháborút követő trianoni békediktátum következtében elvesztette a területének több mint hetven százalékát. A korábbi tizennyolc milliós lakosság 7,6 millióra zsugorodott, többmillió magyar került az országhatáron kívülre. A hatvanhárom vármegyéből tíz maradt magyar fennhatóság alatt.

Hozzátette,

már ezek a számok is mutatják, hogy milyen súlyos ez a döntés, magán hordozza az igazságtalanság érzését, és akkor még nem beszéltünk az emberi sorsokról, az elszakított családokról, a meggyalázott emberek százairól.

„Az árnyék, amit Trianon rávet az országunkra, népünkre, sorsunkra, még mindig itt van közöttünk, a gyász még 104 év után is fájó a magyar embernek.”

Ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy tovább kell építeni a nemzetünket, hiszen ez az ország már többször elesett a történelem során, de képes volt újra és újra felkelni, talpra állni, megmaradni, mert egy cél lebegett mindig is a szeme előtt, ez pedig a szabadság.

Amikor emlékezünk június 4-én, bátran állíthatjuk, hogy a mi kezünkben van az igazság. A Szentírást is idézte, mely szerint „Ha hétszer elesik is az igaz, mégis fölkel”.

A lelkész arról is beszélt, hogy sokszor tiporták el igazságtalanul és árulták el hazug módon nemzetünket, szinte minden nemzeti ünnepünk mellett van valami szomorú elesés, de ugyanakkor ott van körülötte a boldog fölkelés is.

„Hiszem, hogy Isten látja és igazolni fogja a sorsunkat, ha nem is ma, de a jövendőben. Látnunk kell az Ő gondviselését, ami a trianoni tragédián át vezetett bennünket. Hogy megtanulta ez a nép: nem országunk határain belül van az összetartozás, hanem ezt meg lehet élni határokon túl is, testvériségben és szeretetben”.

Majd a végén visszatért ahhoz az imához, amellyel indította beszédét: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában”.

A közreműködők által még meghittebbé, bensőségesebbé vált a megemlékezés.

„Szeretnék néha visszajönni még…” – szavalta az énekkarokat is erősítő Szakács Ildikó Juhász Gyula Testamentom című versét, előadása alatt halk hegedűszó járta át a termet.

Az összetartozás szimbólumaként is felért, hogy az Olaszfalui Szivárvány Kamarakórus és a Bakonyoszlopi Kórus Baumgartner Etelka vezetésével nem külön-külön, hanem együtt lépett színpadra, és Jakabné Kiss Éva vezényletével, a zene nyelvén erősítették meg,

„Hogy történjen bármi, amíg élünk s meghalunk, Mi egy vérből valók vagyunk!”

A kórusok szívünket felemelő, lelkünket erősítő előadását követően a történelmi egyházak részéről Huszár Lőrinc plébános atya és Vecsey Katalin református lelkész mondott áldást.

A Nemzeti Összetartozás Napján egy jeles évfordulóról is megemlékeztek a szervezők,

majdnem napra pontosan húsz évvel ezelőtt, 2004. június 6-án részesült egyházi áldásban az újjáépített Országzászló-emlékmű, amely az azóta eltelt idő alatt kultikus színhellyé vált.

Ez alkalomból köszönetüket fejezték ki a rendezvényeiken rendszeresen fellépő kórusoknak, a történelmi egyházak képviselőinek és az alapítvány munkáját segítőknek.