Már az álmait is átszövi a gyapjú az ifjú mesternek


Marton Károly, a Reguly Antal Múzeum és Népi Kézműves Alkotóház munkatársa saját bevallása szerint sokszor már álmában is nemezel. Az viszont nem álom, hogy a közelmúltban a „Népművészet Ifjú Mestere” díjjal tüntették ki a fiatal kézművest.


A díj azoknak a fiatal alkotó- és előadóművészeknek adományozható állami kitüntetés, akik az egyes népművészeti ágakban kiemelkedő egyéni teljesítményt értek el. Évente csak öt személy kaphatja meg különböző kategóriákban, az odaítélése pedig pályázat útján történik.


– Amikor megtudtam a hírt, nagyon megörültem, igazából el sem hiszi az ember, hogy egy ilyen díjjal megjutalmazzák – idézi fel a még friss élményeket Marton Károly. Már régóta készült arra, hogy megpályázza a díjat, s tavaly a tettek mezejére lépett, a pályázati feltételeknek megfelelően elküldte öt alkotását a szakmai zsűrinek, elismerésül pedig egy gyönyörű oklevelet vehetett át nyár végén a Pesti Vigadóban, ami tanúskodik arról, hogy a zirci lakos fiatalember személyében immár a „Népművészet Ifjú Mesterét” is tisztelhetjük.

Marton Károly a díjjal saját készítésű ruhaneműben, a mellette látható viseleti darabok is keze munkáját dicsérik


Meséli, hogy a benyújtott tárgyak között volt olyan is, amelynek elkészítésével először próbálkozott, még ha ismerte is a technikát, ez egyfajta kihívást jelentett számára: egy cifraszűrről van szó, amely nemcsak abban tért el a hagyományostól, hogy nemezből készült és nem posztóból, hanem abban is, hogy Erdély és az Alföld motívumkincse ötvöződik benne. A hagyományokhoz való ragaszkodását is bemutatta a pályázatában, a modernebb köntösbe bújtatott szűr mellett női mellény, szőnyeg, lakberendezési tárgyként funkcionáló székely kapu és egy szintén egyedi módon, varrógéppel öltött kalotaszegi bujka is a zsűri elé került.


Megtudjuk, hogy a tárgyak elkészítését hosszas kutatómunka is megelőzte, amely nem kimondottan a pályázathoz kapcsolódott, hanem egy sokkal hosszabb folyamat kiteljesedéséről beszélhetünk. Sok év alatt gyűjtötte össze az információkat, teszttárgyakat készített, kísérletezett, és ennek a végeredménye lett az öt alkotás, amely kiállításra is került.

A debreceni születésű, hajdúszoboszlói származású Marton Károlyt mindig is vonzotta a népművészet, dédapja, ükapja, szépapja is juhász volt, az angyalházi pusztán éltek és terelgették a nyájat. Az ősök pásztorszerszámai mindig ott voltak körülötte, a kézimunka iránti érdeklődést pedig erősítette benne lakatos és kovács foglalkozású édesapja. Emlékszik, ahogy elérte a nyolcadik osztályt, valahogy elmaradt az életéből a kézművesség, a nádudvari iskola akkori igazgató-helyettesének pályaválasztási előadása azonban felélesztette benne a szunnyadó tüzet, és nem volt többé kétség afelől, hogy melyik útra is lépjen a továbbiakban. Ebben az iskolában hallott először a „Népművészet Ifjú Mestere” díjról is, és még egy szoros kötődés alakult ki a pályafutás bölcsőjében: itt ismerkedett meg későbbi feleségével, és az ő veszprémi származása révén kerültek erre a tájra, előbb Alsóörsre, majd Zircre költöztek.


Arra pedig, hogy van a bakonyi kisvárosban egy alkotóház, egyik ismerősük hívta fel a figyelmüket, kedvesének sok rokona él ugyanis a környéken. Úgy döntöttek, hogy szerencsét próbálnak, az intézmény pedig fogadókészséget mutatott a tevékenységükre. Kezdetben foglalkozásokat, tanfolyamat tartottak, majd amikor megüresedett a kézműves mester helye, Károly számára állást ajánlottak, melyet örömmel fogadott el. Az a cél vezérli, hogy

élettel töltse meg az elmúlt években folyamatosan megújuló alkotóműhelyeket, és olyan programokat szervezzenek, hogy a résztvevők visszatérő vendégei legyenek az intézménynek.

Marton Károly útmutatása alapján mézeskalácsot készítenek a Zirci Reguly Antal Német Nemzetiségi Nyelvoktató Általános Iskola diákjai 2019 novemberében, a Reguly-nap keretében (Fotó: Archív)


Marton Károly fő profiljává a nemezelés vált a népművészeti iparágak közül, amit azzal magyaráz, hogy ennek az anyagnak rendkívül széles a spektruma, szinte mindent el lehet készíteni belőle, legyen szó viseleti darabról, kiegészítőről, használati, vagy éppen lakberendezési tárgyról. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a nemez alapanyagát, a gyapjút már gyermekkorában megtapinthatta a pásztorősök jóvoltából. Érdekességként megemlíti, hogy hazánkban csak a kalapkészítést illetően maradt meg a nemezelés, viszont egyre többen vannak, akik ezt a könnyen alakítható, rugalmas, ugyanakkor munkaigényes anyagot használják fel a különböző ruhaneműk elkészítéséhez.

Mélyről jövő, hiteles tudással vértezték fel mesterei az iskolában, és ezt a „gazdagon megpakolt hátizsákot” hozta magával, azt mondja, olyan szorossá vált a kapcsolata a nemezeléssel, hogy sokszor már ezzel álmodik.

Az pedig óriási örömmel tölti el, hogy az életformája egyben a kenyérkereset is lett a számára.


Az ifjú mester hangsúlyozza azt is, a nemezeléssel hamar sikerélményhez lehet juttatni az embereket, mert az apróbb tárgyakat – nyakláncot, pénztárcát, tolltartót – gyorsan el lehet készíteni. Ugyanakkor hozzáteszi, egy nemezelt kalap hosszú tanulófolyamatot igényel, emberpróbáló feladat (mondhatni, kalapot lehet emelni azelőtt, aki a gyapjút a fejfedőig alakítgatja). Nem beszélhetünk eszközigényes alkotófolyamatról, ami fontos, hogy legyen egy nemezelőasztalunk, és innen már csak a fantáziánk szabhat határt – mondja Marton Károly.


A mesterség fortélyait, szépségeit a Reguly Antal Múzeum és Népi Kézműves Alkotóházban már sok mindenkinek sikerült átadni, a nemezelőtanfolyamokat valamennyi jelentkező végigcsinálta és a foglalkozás vezetője tud olyanról is, akit annyira magával ragadott a nemezelés, hogy azóta sem hiányozhat az életéből a gyapjú, és a saját kedvére alkot otthon.


Károly nemcsak készíti, hanem büszkén viseli is a nemezből készült ruhadarabokat, a pásztori viseletre emlékeztetve, gyakran látni őt cifraszűrben, kalapban, mert vallja, hogy ezek a tárgyak egyfajta hirdetőtáblák, fontos, hogy ne csak szépnek találják, hanem a nagy tisztelettel alkalmazott motívumok kápráztassák is el azokat, akik jártasabbak a népművészetben. Nem véletlen, hogy a szívéhez legközelebb álló alkotások közé a felsőruházati darabok tartoznak, ezek a „legtesthezállóbbak” számára, a riportra is ebből a házi kelléktárból választott, egyfajta hagyományőrző divatbemutatóként feszült az állványokon a mellény, szűr.


Az otthonukban is be lehet szippantani a nemez illatát, „Tekergő Nemezműhelyt” működtetnek feleségével, ahol az érdeklődőknek tartanak foglalkozásokat. Hangsúlyozza, hogy a kedvesétől – aki nem mellesleg Prima Junior-díjas nemezkészítő – nagyon sok támogatást, segítséget kap, megerősíti, elviseli, biztatja, bátorítja, a költség- és időigényes kísérletezési folyamatokban is mindvégig partnere, és az ő szaktudására is szükség volt ahhoz, hogy idáig eljutott. Büszke rá, hogy közösen dolgozhatnak, munkáiknak a stílusát is meghatározza az együttalkotás öröme.


Az elnyert címnek örül, de nem tölti el megelégedéssel, hangsúlyozza, hogy ő még csak a pályája kezdetén áll, nagyon sokat kell fejlődnie, tanulnia. Úgy látja, azért tartották érdemesnek a díjra, mert látták a törekvést, hogy amit csinál, abban minél jobb szeretne lenni.


Ami pedig a jövőt illeti, korábbi iskolája, a Nádudvari Népi Kézműves Szakgimnázium alapítójának gondolatait hívja segítségül, aki azt vallotta, hogy mesterré akkor válik valaki, ha már a tanítványai hívják mesternek. Károly is ezt tartja a legfontosabbnak, hogy ne csak papíron szerepeljen ez a nemes szó, hanem a tetteivel, példamutatásával is méltó legyen arra.


Kelemen Gábor