A magyar nyelv nagykövete volt


A tavalyi évben elhunyt Kányádi Sándor Kossuth-díjas erdélyi magyar költőre emlékezett a Békefi Antal Városi Könyvtár, Művelődési Ház és Stúdió KB költészet napi ünnepségén egy pedagógus házaspár, Baksa Péter és felesége közreműködésével.


A vendégeket és az előadópárost Bieberné Réz Ágnes, a házigazda intézmény igazgatója köszöntötte. Nagy örömére szolgált, hogy a tanár úr és felesége elfogadta a meghívást és ezúton is köszönetét fejezte ki Varga Zoltánné Zsóka néninek, aki intézményük figyelmébe ajánlotta a magyar szakos pedagógusokat. Mint azt elmondta, a magyar költészet napját minden évben április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük.


A pedagógus házaspárról megtudtuk, hogy számukra szinte mindig költészet napja van, főleg amióta nyugdíjasok, s jobban ráérnek verseket olvasni. Egy kicsit hiányt is pótolnak, hiszen – bár magyar szakos tanárok – az ötvenes években nem nagyon tanultak határon túli magyar irodalmat. Kányádi Sándort elsősorban, mint gyermekköltőt ismerték, és csak később találkoztak filozófiai témájú, a haza kérdéseiről szóló írásaival. Szerintük minden költő nevéhez kötődik egy vers, egy emblematikus költemény,

Kányádi esetében az „Öreg iskola ünnepére” című művét illették ezzel a jelzővel, mely azt üzeni Mikes Kelemen rodostói mondata köré fonva, hogy bármilyen idegen tájon is járunk, mindig ott van bennünk a szülőföld.

Baksa Péter jeles költőnk-írónk páratlan életművéből villantott fel részleteket, felesége, Cecília asszony pedig versekkel és énekkel keltette életre a költő hagyatékát.


Baksa Péter és felesége a tavalyi évben elhunyt Kányádi Sándor életművét keltette életre a városi könyvtárban


A magyar nyelv „nagykövetének” nevezte őt az előadó, alkotásaiban a nyelv és a költészet mindig együtt szerepel, idézte gondolatát, mely szerint a vers a nyelv szobra.

Azt is mondta, hogy a költészet – akár csak a szerelem – egy ember dolga. A költő kiválasztódik, a költő a szeretet nem nyugdíjazható napszámosa, s Kányádi költészete valóban a szeretetről szól.


Sok versét dalszerűen írta meg, Bartókot és Kodályt is megszólította, mert társat talált bennük, tiszta forrásból merítettek mindannyian. Ezért is történt, hogy nemcsak szavalatok hangzottak el a műsorban, hanem énekkel is megidézték a rímekbe öntött gondolatokat.


Az előadópár a közönséget is bevonta a műsorba, ki kellett egészíteni a felolvasott verssorokat, és ez sikerült is a nagyérdeműnek, akik így alkotótársai lettek a költőnek. Az előadás során képek is bevetítésre kerültek Kányádi Sándor életéből, s mintegy könyvbemutatóként a műveiből is többet megjelenítettek, ajánlva azokat mindenkinek.


Kányádi Sándor számára azt jelentette a szülőföld, mint Kolumbusz matrózának a föld meglátása. „Magával vitte” a munkás székely embereket, akik az erdőre mentek fát vágni. Nagyon szerette a szabadságot, a réten, erdőben való csatangolásokat. Kedvenc állatai voltak a lovak, közöttük egy kiscsikó állt közel a szívéhez. Édesapját is megidézte, aki gazdálkodott és szerette a könyvet. Édesanyját nagyon korán elvesztette, mindössze tizenegy éves volt. Az egyik versében mindennapi, apró részletek révén próbálja felidézni, összerakni az emlékét. Utolsó verseinek egyikében – mely szintén felolvasásra került – édesanyja hangja hallatszik.

Kelemen Gábor