A kényszermunka háborús jóvátétel volt

A Gulág történetéről szóló előadást tartott a Városházán Balogh Gábor, a Terror Háza Múzeum történésze a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjához kapcsolódóan. „Rabszolgasorsra ítélve” címmel a témához kapcsolódó kiállítás is nyílt Zircen, mely egy hónapig tekinthető meg.

A program a Zirci Országzászló Alapítvány főszervezésében, Ottó Péter polgármester aktív közreműködésével valósult meg. Az egybegyűlteket Egervölgyi Dezső köszöntötte. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével dr. Kovács Zoltán, térségünk országgyűlési képviselője is.

A kényszermunka háborús jóvátétel volt, több mint hétszázezer magyar embert deportáltak a Szovjetunióba a második világháború utolsó időszakában és azt követően

– derült ki az előadásból, amely prezentációs képi anyaggal is szemléltette a magyar nemzet számára tragikus éveket.

Az előzményeket illetően megtudhattuk, hogy a Gulág első rabtelepeit az 1917-es bolsevik hatalomátvétel után hozták létre, majd a következő évtizedekben gombamódra szaporodtak a Szovjetunió területén. A második világháború idején a nácizmus koncentrációs táborait is ezek mintájára hozták létre. Mindkét totalitárius diktatúra táboraiban szögesdróttal kerítették el a rabokat, és marhavagonokban érkeztek az elhurcoltak az embertelen körülmények közé.

A Gulágon a munka jellege az országrészektől függött: Kazahsztánban mezőgazdasági munkát végeztettek a rabokkal, a Donyeck-medencében bányásztak, Szibéria északi részein fakitermelésben vettek részt. Minimum tizenkét órát dolgoztak egy nap, de ez a szovjet őrök és a parancsnokság kénye-kedvétől függött, tizennégy, vagy akár tizenhat órára is túl lehetett teljesíteni a tervet, még akkor is, ha mínusz negyven fok volt éppen. Volt azonban egy fontos szabály, a lovakat ilyen hőmérsékleti viszonyok között már nem lehetett kivinni.

Bevetítésre került egy fotó a kényszermunkások által épített vasútvonalról, amelyen vonat már nem igen közlekedik. – A Gulág teljesítménye gazdaságilag ebben mérhető, semmi más haszna nem volt – szögezte le az előadó, és erre mélyebben is rávilágított az egyik legismertebb Gulág-fogoly, a „magyar Szolzsenyicinnek” is emlegetett Rózsás Jánost idézve:

„A szovjet állam népgazdasága nem kis mértékben a rabszolgamunka feltételeinek széleskörű alkalmazásába roppant bele. Ugyan milyen népgazdasági haszna van annak, ha magasan képzett szakembereknek; tudósoknak, közgazdászoknak, jogtudósoknak, széles látókörű vezetőknek lapátot nyomnak a kezébe, és tolhatja a talicskát az örök fagy birodalmában, amíg össze nem esik? A szürkeállomány, a felhalmozott szellemi javaknak a mértéktelen és esztelen pocsékolása aláásta a társadalom egészséges fejlődésének a lehetőségét. A középszerűség maradt a felszínen, a hozzá nem értés okozott mérhetetlen károkat.”

A táborbéli „életre”, a rabtartás körülményeire is kitért az előadó egy korábbi szovjet fogoly, Varlam Salamov író regényéből is idézve: „Tudtuk, mi a tudományosan megalapozott élelmezési norma, amelyből kiderül, hogy egy vödör víz kalóriája száz gramm zsíréval egyenlő.” Hozzátette, természetesen nemcsak a vödör víz volt beviteli egység élelmiszerként, nem egy magyar Gulág-fogoly leírta, hogy igazán ínycsiklandó falatnak számított az, hogy ha a levesnek nevezett löttyben volt néhány szem burgonya, vagy legalább a burgonya héja, amiből mégiscsak valamilyen energiához juthattak. Volt a Gulágon orvos is, akinek azonban nem a gyógyítás, hanem a munka érdekében az emberi élet meghosszabbítása volt a feladata. „Kétszer beoltottak malária ellen 1300 embert négy tűvel” – idézte a koholt vádak alapján tíz év kényszermunkatáborra ítélt Olofsson Placid atyát is egy interjúból, akinek a visszaemlékezését 2010-ben hallhattuk a Városházán.

Sokakat a hite segített a túlélésben, háromszázezer magyar embernek azonban nem adatott meg a hazatérés, ők valahol kint nyugszanak.

Nem feltétlenül a Gulág-szigetvilág táboraiban, hiszen voltak, akik el sem jutottak odáig. Szerencsére sok hazatérő fogoly is volt, akik közül többen meg is osztották az „élményeiket”, melyeket a Városháza aulájában kiállított tablókon is el lehet olvasni. Említésre került Kovács Béla, a Független Kisgazdapárt főtitkára, akit 1947. február 25-én hurcoltak el. – A szovjet megszállók részéről példátlan beavatkozás volt ez a magyar belügyekbe, nem véletlen, hogy a magyar Országgyűlés 2000-ben erre a napra jelölte ki a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapját.

A legutolsó magyar Gulág-rabszolga, Toma András több mint ötvenöt év után tért vissza. Statisztikai adatokból megtudhattuk, hogy 1946-47-ben egy viszonylag nagyobb létszám érkezett haza, ami mögött nem a szovjetek emberbaráti gesztusa, hanem a foglyok munkaképtelensége állt. Ünnepélyes fogadtatás helyett fertőtlenítés, titoktartási nyilatkozat aláírása fogadta a kényszermunkatáborból hazatérőket: – Soha nem beszélhettek róla, még a saját családjuknak sem jószerével, hogy mi történt velük a Szovjetunióban, együtt kellett élniük a traumával. Balogh Gábor ugyanakkor hangsúlyozta,

mégiscsak át tudták adni nekünk a tudást, hogy védekezzünk az ilyen típusú diktatúrák, kísérletek ellen.

A fiatal történész előadását hosszas taps kísérte. A kommunista diktatúrák áldozataira való zirci emlékezést a történelmi egyházak képviselőinek imája és Wittmann György szavalata tették bensőségesebbé.

A Gulág történetét bemutató kiállítás egy hónapig tekinthető meg a Városháza emeleti aulájában.