A bakony fővárosa
archívum - esemény
archívum - hírek
Húsvétra hangolva
Szakmai előadással és kézműves
foglalkozásokkal várta az érdeklődőket a Reguly Antal Múzeum és Népművészeti
Alkotóház a Húsvét jegyében megtartott Családi Napján.
A vendégeket dr. Ruttkay-Miklián Eszter igazgató köszöntötte. S. dr. Lackovits Emőke néprajzkutató a bakonyi falvak húsvéti szokásairól tartott előadást. Ez a program kapcsolódott az intézmény a reformáció 500 éves évfordulójára megemlékező rendezvénysorozatához is.
Mint azt megtudtuk,
a Húsvét és a Pünkösd egyidős a kereszténységgel, az őskeresztények még Krisztus születését is Húsvétkor ünnepelték.
A szent negyven
nap, azaz a nagyböjt kezdetének számító hamvazószerda megünneplése a 4.
századig vezethető vissza, a hamvazkodás szokása pedig a 14. századtól vált
általánossá az európai népeknél: az előző évi virágvasárnapi barka elégetéséből
keletkezett hamut vitték el a templomba, ahol a szentmise keretében a pap
megáldotta, és ebből keresztet rajzoltak a hívek homlokára, emlékeztetve arra,
hogy porból lettünk és porrá leszünk. A szentelt barka is nagyon fontos jelkép
volt az ünnepkörhöz kapcsolódóan. Zircen a szentelt barkából három szemet
minden kútba bedobtak azért, hogy a víznek a tisztaságát ezáltal biztosítsák.

S. dr. Lackovits Emőke az ünnepkörhöz kapcsolódó felvételek vetítésével tette még érdekesebbé az előadást
A hétvégén, virágvasárnappal vette kezdetét a nagyhét, amely a Húsvétra készíti elő az embert lelkileg és környezetében egyaránt.
Ez utóbbi esetében a tavaszi nagytakarításra utalt az előadó, amit a legtöbb háziasszony erre az ünnepre készülődve végez el a mai napig is. A hat nagyböjti vasárnap közül mindegyiknek más a neve. Feketevasárnap a bakonyi szlovák falvakban – Szápáron tartották meg a legtovább ezt a népszokást – egy szalmabábut felöltöztettek, végigjárták a falut, minden ablak alatt megálltak, és télkihordó, tavaszköszöntő verset mondtak. Általában a szegényebb lányok vettek részt ebben a szokásban, s az adománnyal, amit kaptak, a Húsvét ünnepére tudtak készülni. A német közösségeknél pedig jellemző volt a nagyböjti időszakban, hogy a legvallásosabb családok szombatonként mécsest gyújtottak, amely egész vasárnap estig égett, a családfő vezetésével pedig odatérdeltek a házi oltár elé, és imádkoztak.
Az emlékév kapcsán a reformátusok szokásaira is kitért az előadó, náluk az egyetlen tiltás az volt, hogy lakodalmat nem tarthattak és zajos mulatságot nem rendezhettek, kivéve, ha március tizenötödike beleesett a nagyböjtbe. Ekkor még a katolikusok is „felmentést kaptak”, és részt vehettek a zenés ünnepségeken.
Nagycsütörtökön,
több helyen is virrasztottak, így például Bakonybélben és Jásdon a Szentkútnál.
Azt tartották, hogy nagycsütörtök estéjén a források vize megszentelődik, amit
„szótalan” víznek neveztek, hazavitték, mosakodtak belőle, hogy mindenféle
bőrbetegségtől megóvják magukat. A nagypénteki kálváriajárásról is szó esett,
Magyarpolányban például érdekes módon nem csoportosan, hanem egyenként teszik
meg az utat az emberek, hangtalanul mennek stációról stációra imádkozni, amit
egy falusi asszony azzal magyarázott a néprajzkutató érdeklődésére: „mindenkinek
van valami búja, bánata, amit úgy akar letenni Krisztus lábához, hogy azt senki
ne hallja, ne lássa”.
A Húsvéti Családi Nap keretében többféle kézművességgel lehetett kísérletezni.
Cz. Budai Katalin népi iparművész
vezetésével húsvéti díszeket festhettek az érdeklődők a hagyományos bútorfestés
technikájával, Lebán Miklós a
sibáláshoz nélkülözhetetlen siba, azaz a fűzfakorbács fonását mutatta meg, és
természetesen a tojásfestés sem maradhatott el: a húsvéti asztalok
nélkülözhetetlen díszei hagyományos technikákkal készültek, melyet Wolfné Litter Beáta segítségével
lehetett elsajátítani.

Kelemen Gábor