Franciska néni a vasalóját is élelemre váltotta

A zirci Erhardt Győzőné az egyike volt azoknak, akiket „málenkij robotra” ítéltek a Szovjetunióban a második világháborút követően. Túlélte a megpróbáltatásokat és még azt is megadta számára a sors, hogy százéves korában megossza velünk az emlékeit.

A Városházán, a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjához kapcsolódóan a Gulág történetéről tartott előadást a Terror Háza Múzeum történésze és kiállítás is nyílt a témához kapcsolódóan. Ekkor ajánlották figyelmünkbe a közönség soraiból, hogy van egy zirci néni, aki megjárta a Szovjetunió kényszermunkatáborát.

„Bányába kell menni, nem mondtak semmi mást”

– emlékszik vissza az elhurcolás körülményeire a február 22-én századik életévét betöltő Erhardt Győzőné, aki a mai Békés vármegyében található Almáskamarásról indult el a magyarok számára „háborús jóvátételként” kiszabott „málenkij robotra”. A valamelyik szovjet iparvidéken teljesítendő kemény fizikai munkára módszeresen válogatták össze a férfiakat és a nőket egyaránt.

Franciska néni a ma háború sújtotta Ukrajna területére került a társaival.

Meséli, hogy kezdetben kinti munkára fogták őket, majd ezt követően a donyecki szénbányában dolgoztak. Több mint hetven év után is elevenen élnek benne az emlékképek: a bánya hatszáz méteres mélysége, ahová egy létrán kellett lemászniuk, a lovak vontatta csillék, amibe a fiatal női kezek a nehéz szívlapáttal termelték a szenet. Munkáltatóik orosz nyelvű utasításait többször is megismétli, ha gorombán nem is bántak velük, a szigorú fizikai munkát megkövetelték tőlük.

Ahogy általában a kényszermunkások, ők sem voltak elkényeztetve: reggeli például nem volt, üres gyomorral indult a nyolcórás műszak, el lehet képzelni, hogy milyen étvággyal láttak neki a káposztalevesnek, amely a láger jellegzetes eledele volt. Az otthonról hozott, nem feltétlenül szükséges holmikat áruba bocsátották, hogy legalább egy kis savanyútejhez jussanak.

Személyes tárgyai közül még a vasalóját is kénytelen volt élelemre váltani, megmaradt benne a mai napig, hogy öt rubelt kapott ezért.

Előfordult, hogy növényi táplálékkal pótolták a nehéz fizikai munkához elengedhetetlen kalóriát.

Hol négyen, hol hatan laktak egy szobában, de legalább nem fáztak, volt fűtés a barakkokban. Előfordult, hogy ukrán munkásokkal is dolgoztak, akik csodálkoztak, hogy a magyarok nem kapnak bért: ők viszont nagyon jól tudták, hogy ezért fizetés nem jár, nekik csak annyit mondtak a hazájuktól elszakítva, „bányába kell menni”.

„Nehéz volt, de kibírtam” – összegzi röviden a kényszerű távollétet Franciska néni, aki öt év után térhetett vissza a hazájába, negyven kilóra lefogyva. Míg kifelé a háborús pusztítás nyomai kísérték az úton, visszafelé már egy újjáépített világ fogadta a vonat ablaküvegén túl.

Két napig állomásoztak egy helyen, ahol fertőtlenítették a kényszermunkásokat. Soha nem felejti el, búcsú volt a szülőfalujában, amikor hazaért, de ünnepelni nemigen lehetett, hiszen alighogy véget ért az egyik sorscsapás, következett a másik: egyike voltak azon családoknak, amelyeket a kitelepítés sorsára ítélt a szovjetizált rendszer.

Franciska néni az öt év „málenkij robot” fájdalmas emlékeivel egy ideig Budapesten szolgált, itt ismerkedett meg későbbi férjével, aki a dudari bányában kapott munkalehetőséget, így kerültek erre a vidékre. Nyugdíjazásáig dolgozott konyhán és a cukrásziparban, egyik fia, Imre a teherbírását szemléltetve kiemeli, hogy édesanyja százával sütötte a tortalapokat. Előfordult, hogy éjfélkor még főzött a családnak, majd hajnali háromkor már ment a munkahelyére.

A beszélgetés során szó esik a nyugdíj-kiegészítésről is, amely az 1997-ben életbelépő személyi kárpótlási törvény által illette meg a kényszermunkásokat. Húsz évvel később pedig egy erkölcsi elismerésre is sor került, Erhardt Győzőné a Hősök-napi megemlékezéshez kapcsolódóan átvehette a Zirci Német Nemzetiségi Önkormányzat tiszteletlapját, melyben hősi tettként került elismerésre testi és lelki erejét megviselő kényszermunkája.

Franciska néni három gyermekkel, négy unokával és három dédunokával büszkélkedhet. Abban a takaros kis házban köszöntött rá a századik életév, amelyet férjével együtt hosszú, szorgalmas munkának köszönhetően építettek fel.