Emlékezésben van az orvosság, nem a feledésben


A németajkú lakosság 1948. évi kitelepítéséről tartott előadást Répás József zirci lakos, helytörténet-kutató a Városházán, a Bakonyi Finnbarátok Köre Egyesület szervezésében, a tragikus történelmi esemény hetvenkettedik évfordulóján.


A kitelepítés történetének feldolgozása a tényleges korabeli porvai történések alapján történt. Az előadáson döbbenetes felvételek peregtek a vetítővászonról, miközben egy német nyelvű dal szólt a honvágyról. „Búcsú a hazától” címmel korabeli népkölteményt hallhattunk dr. Tóthné Wenczel Zsuzsanna tanárnő, a Bakonyi Finnbarátok Köre Egyesület elnökének érzelmekkel telített előadásában, aki családilag is érintett a kitelepítésben, hiszen nagypapája a porvai kitelepítési listákon, az anyanyelvesek névjegyzékében szerepelt.


Az előadó, Répás József családja szintén érintett volt a kitelepítésben. Megtudtuk, hogy édesapja felmenői porvaiak mindkét oldalról, nagybátyái és nagynénje családjai kitelepítésre kerültek. Nagyapja akkor már a ciszterci apátság erdőőre volt, Szarvaskúton szolgált, ő nem jutott a kitelepítettek sorsára. Édesanyja nagynénjeit, családjait pedig Felvidékről telepítették ki, telepítették át Magyarországra a csehszlovák-magyar lakosságcsere következtében.


Móricz János, a rendezvényt szervező egyesület tagjának közreműködésével több, mint száz dia került bevetítésre a bő kétórás előadás során. A prezentált dokumentumhalmaz egy mélyreható kutatómunkáról tanúskodott, amely szenvedélyesen, ugyanakkor tudományos megalapozottsággal, az összefüggéseket meglátva és az adatokat kielemezve tárta elénk a huszadik század egyik tragikus eseményét, és annak helytörténeti vonatkozásait.


Sok érdeklődőt vonzott az előadás, amely gazdag forrásanyaggal, mélyrehatóan mutatta be a kitelepítéseket


Mint az a bevezetőben elhangzott, január a kitelepítés fő időszaka volt a Bakonyban, január 19-én tartják a magyarországi kitelepítések emléknapját. Az előadó hangsúlyozta, nem elég csak sablonosan, általánosságban, rendszeresen megemlékezni, hanem részletesebben, több oldalról kell megismerni az akkori körülményeket, a döntések hátterét és a helyi megvalósítását.


„Mindezek ismeretében mindnyájunknak kötelessége az emlékeztetés, a figyelemfelhívás az utódainknak, a jövő generációinak a helytelen döntések megakadályozására, hogy hasonló társadalmi traumák többé ne fordulhassanak elő.”


Ismertette a közvetlen előzményeket, e szerint a második világháború után a győztes nagyhatalmak a potsdami konferencián megteremtették annak a lehetőségét, hogy a közép-európai országokban a vesztes és bűnösnek kikiáltott németséget minden állam kivetheti magából. Ezt a lehetőséget kihasználva az új rend kormányai megszervezték a bűnös nép kollektív kitelepítését, „visszatelepítését” őshazájába és a javaik állami tulajdonba vételét.


Az előadás alkalmára tablók is bemutatásra kerültek a kutatómunka során összegyűjtött dokumentumokból


Hosszas előkészületek, leltározások, névjegyzék-készítések, az 1941. évi népszámlálás és összeírás adatainak teljesen szabálytalan alapulvételével a Belügyminisztérium erre a célra felállított osztályai és az Állami Földhivatal oldotta meg a nagy történelmi feladatot. A kegyetlen döntés azokra vonatkozott elsődlegesen, akik az említett összeíráson német nemzetiségűnek, német anyanyelvűnek vallották magukat, akik a Volksbund (magyarországi német kisebbségek szervezete) tagjai voltak, akik német katonai alakulatba kerültek besorozásra, és akik a korábban magyarosított nevüket visszanémetesítették. Ezen listából azokat mentesítették, akik fontos nemzetgazdasági ágazatban dolgoztak és nélkülözhetetlen kisiparosok voltak, valamint a csak német anyanyelvűeket tíz kataszteri hold föld és egy lakás korlátozásával.


Az előadás foglalkozott a kitelepítettek helyére Felvidékről áttelepített magyarok történetével és a zirci kitelepítés körüli emlékezésekkel is. A porvai kitelepítésre 1948. január 27-28-án került sor, mintegy 45 család 233 fős létszámával, az akkori lakosság közel egyharmadával.


A hazájukból kiűzetett németség képviselői a rá két évre, 1950-ben Stuttgartban megtartott konferencián együttesen deklarálták, hogy megbocsátanak a kitelepítőknek, de nem felejtenek. A magyar állami vezetők a kitelepítés 60. évfordulóján a Parlamentben – ahol annak idején a szégyenletes törvényeket hozták – nyilvánosan bocsánatot kértek a korábbi súlyos emberi jogsértésért.


Az előadó grafikonos ábrázolást is készített a porvai kitelepítésről és a Magas-Bakony további településeiről kitelepített németajkú lakosság számáról is láthattunk egy kimutatást (Forrás: Répás József előadása)


Répás József az előadásában kifejtette, hogy

az egyéni felelősség helyett a kollektív bűnösség elfogadhatatlan elve alapján bélyegeztek meg minden német származásút. Marhavagonokba zsúfolva űzték el őket otthonról egy szál batyuval, megfosztva mindentől, amit saját erejükkel két évszázad alatt a családjuk hozott létre.

Sajnálatosnak nevezte, hogy a társadalom nagy része passzív és érzéketlen maradt, ugyanakkor hozzátette, ez részben érthető egy hosszú, nélkülöztetésre késztetett, családokat tönkretett vesztes háború utáni közhangulatban.


„Akik elmentek, csonka lélekkel keservesen mentek, az itt maradottak közül a jóérzésű emberek szintén csonka lélekkel maradtak, siratva a rokonokat, barátokat, ismerősöket. A kitelepítettek az akkori propaganda szerint az őshazájukba mentek vissza, de valójában a teljes ismeretlen, vadidegenbe érkeztek, ahol a vesztes háború utáni nyomor uralkodott és határozta meg a közéletet. A hatodik generáció, amely közvetlenül a bőrén tapasztalhatta meg az égbekiáltó igazságtalanságot, és akit az élet törvénye már a túlvilágra segített, sajnos idegen földben nyugszik, így nekünk a még életben levő hetedik generációnak kell felhívni a gyermekeink és unokáink figyelmét a helytörténetre, a hetvenkét évvel ezelőtt keletkezett keserű emlékek okulására: Ilyet többé ne tegyetek, és ne engedjétek ezt cselekedni másokkal sem!” – mondta az emlékeztető gondolatai közepette Répás József, majd Babits Mihályt idézte, aki szerint „nem a feledésben van az orvosság, hanem éppen az emlékezésben”.


Kelemen Gábor