Egy példás életút az isteni gondviselés álruhájában


A Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést adományozták Marton Bernát ciszterci szerzetes, zirci perjel részére a közelmúltban. Az idén nyolcvanéves Bernát atya életútját a véletlenek is alakítgatták, bár ő azt vallja, hogy mindez az Isten gondviselése volt, csak álruhában. Magas rangú állami kitüntetését az egész közösségnek ajánlja.


Az Áder János köztársasági elnök adományozta kitüntetést Soltész Miklós, a Miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkára adta át Marton Bernát ciszterci szerzetes részére a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumban.


– Milyen érzésekkel töltötte el ez a kitüntetés, és hogyan emlékszik vissza az átadóra?

– Az átvételkor nagyon sok mindent elmondtak rólam, én pedig úgy válaszoltam: „zavarba ejtett”, mert először is, nem gondolnám, hogy bármi is, amit tettem, kiérdemelt volna egy ilyen kitüntetést, másodszor pedig – és ezt is kifejeztem – nem veszem személyre szólóan, ez a közösség érdeme, a dallasié, az ittenié, és mindenkié, akivel a munkát folytatom. Így fogadtam el és megköszöntem a kiemelést. Jelenleg is csak így tudom elfogadni, hogy „ez a mienk”.

Marton Bernát atya a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetéssel, amelyet a ciszterci közösségnek ajánl


– Egy másik jeles alkalomról is beszélhetünk, hiszen az idei évben töltötte be a 80. életévét. Tekintsünk vissza egy kicsit az életút kezdetére: mit tudhatunk a családjáról, milyen emlékei maradtak meg a gyermekkorból?

– Hú, nagyon sok mindenre emlékszem! Természetesen a születésemre nem, de attól kezdve hamarosan kis pillanatok bevillannak számomra, és ezt a kilencvenéves nővéremmel is egyeztetni szoktam. Egyéves koromban lehetett, amikor nagyon beteg voltam, és arra emlékszem, hogy be volt sötétítve a szoba, ott álltak körülöttem és imádkoztak értem. Aztán emlékszem a háborúra, a bombázásokra, a légiriadóra. Anyám vitt a templomba, az ő bal karján ültem, és egyszer csak a mise közepén megszólalt a sziréna, s az óvóhelyre kellett mennünk. A budapesti ostrom idején a Csallóközbe menekültünk, mivel a szüleim onnan származnak. Miután felcseperedtem, a Baross Gábor telepen laktunk, pontosabban Dunatelepen, ahol nagyon kellett vigyázni, mert a Duna mindig kiöntött. 1951-ig ott éltünk, majd beköltöztünk Budafokra, odajártam általános iskolába. Volt egy nagyon jó tanárom, aki arra ösztökélt, hogy sportoljak, és akkor kezdtem el tornázni, futni, síelni, úszni, amit aztán kihagyással több évtizeden keresztül folytattam.


– Budafokon éltek az 1956-os forradalom és szabadságharc idején is, ahogy azt felidézte idén október 23-án, a városi emlékező ünnepségen. A szabadságharc leverését követően elhagyta az országot. Gyermek volt még akkor. Ennyire kilátástalannak tűnt a helyzet?

– Bevallom őszintén, ezt nem én, hanem édesanyám határozta el. Ugyanis nekem volt egy bátyám, aki itt belépett ciszterci szerzetesnek 1943-ban. Az akkori apát úr, Endrédy Vendel előre sejtette, hogy a rendet fel fogják oszlatni, ezért a fiataljai közül sokakat kiküldött nyugatra, többek között a bátyámat is. Ő először Ausztriába került, majd onnan az Amerikai Egyesült Államokba. Anyám azt mondta: „Fiam, keresd fel a bátyádat!” Két okból: az egyik, hogy édesapám a Horthy-rendszerben rendőrtiszt volt, ami olyan bűnnek számított a kommunisták számára, amit általában a gyerekeken toroltak meg. Volt egy másik bátyám is, ő sem mehetett egyetemre, és anyám tudta, hogy amennyiben Magyarországon maradok, belőlem nem lesz semmi, és ő ezt egyszerűen nem volt hajlandó elfogadni. Belátta, ahhoz, hogy a jövőmet biztosítsa, el kell engednie. Hozzátenném, hogy nem nekem kellett volna mennem, hanem a másik bátyámnak, akinek a feleségének a rokonai Pittsburghben éltek, és már el is intézték, hogy a bátyám mehet a családjával, két ikergyermekével. Az utolsó pillanatban azonban az ikrek megbetegedtek, és két lázas gyermekkel nem indultak útnak.

"A Times Square-n töltöttük az 1957-ről 1958-ra virradó újévet, majd január 4-én lementünk Texasba, mert a magyar ciszterciek akkor alapították a dallasi kolostort. Annyira új volt az épület, hogy az olajfesték szagát még most is érzem."

– Milyen út vezetett a tengerentúlra?

– A véletlenek sorozata, amit úgy fogalmaztam meg, hogy az Isten gondviselése álruhában. Én nem ismertem azokat, akikkel a bátyáméknak kellett volna menniük, csak annyit mondtak, menjek reggel hétre a budafoki trafóállomásra a templom téren, ott lesz egy házaspár, és azok majd segítenek. Csak nyolc év után tudtam meg, hogy egy másik házaspárhoz szegődtem, mert akkor senki nem kérdezett semmit. Összebarátkoztunk egy másik fiatal házaspárral is, s így öten Szombathelyig vonattal utaztunk, onnan pedig gyalog a határon keresztül. Arra is jól emlékszem, hogy egy Nárai nevezetű faluban fogadtak be minket, megtaláltam a térképen, szeretnék visszamenni oda. Akárhol időt töltöttem, azt lejegyeztem, akikkel találkoztam, tudom a nevüket, tartom velük a kapcsolatot a mai napig, akik már nincsenek, azokhoz kimegyek a temetőbe. Huszonnégy órán belül Ausztriában voltunk. A grazi gyűjtőtáborban nagyon rossz volt a helyzet, így elhatároztam, hogy onnan továbbállok, amilyen gyorsan csak lehet. Hat-nyolc korombeli fiatallal összebarátkoztam, jön az egyik, hogy talált egy vonatot Nyugat-Németországba, délután fél háromkor indul. Aztán a másik, hogy talált egy vonatot Svájcba, ami fél tizenkettőkor megy. Véletlenül a svájci csoportba kerültem, a kilencvenhatodik jegy volt az enyém a százból. Tizenhárom hónapot töltöttem el Svájcban, egy genfi ügyvéd fogadott be, aki híres ember volt, ugyanis az ő felügyelete alatt történt meg az algériai függetlenség. Zürichi volt a családja, és a sors iróniája, hogy édesapja 1917-ben befogadott egy orosz menekültet, akinek a neve Vlagyimir Iljics Uljanov volt, ismertebb nevén Lenin. A Nemzetközi Vöröskereszt gondomat viselte és a bátyám Amerikából újabb kérvényt adott be. Először ugyanis hatvanezer magyart engedtek be, amiből kimaradtam, majd a kongresszus megszavazott öt- vagy hatezer újat, és azok közé kerültem be. 1957. december 30-án érkeztem meg New Yorkba. A bátyám azonban nem volt a repülőtéren. Annyit tudtam csak angolul, hogy yes, no és how do you do, és akkor tessék elképzelni, egy fiatalember odajön hozzám, megszólít magyarul, hogy segíthet-e. Mint kiderült, arab származású volt, és a Műszaki Egyetemen tanult Budapesten. Ő volt az őrangyalom, taxit hívott nekem, és ki is fizette. A bátyámmal a Saint George hotelben találkoztam, és féltem, hogy majd nem ismerem meg őt, hiszen 1947-ben, amikor elhagyta az országot, én mindössze hatéves voltam. Viszont a közbülső öcsénk-bátyánk, akinek kellett volna menni helyettem, ugyanúgy nézett ki akkor, mint az idősebbik bátyám tíz évvel ezelőtt, így ismertem meg őt, és nagyon megörültünk egymásnak. Emlékszem, a Times Square-n töltöttük az 1957-ről 1958-ra virradó újévet, majd január 4-én lementünk Texasba, mert a magyar ciszterciek akkor alapították a dallasi kolostort. Annyira új volt az épület, hogy az olajfesték szagát még most is érzem.

Bernát atya emlékezik az életében sorsfordító 1956-os forradalom és szabadságharcra 2021. október 23-án

"Azt mindig is tudtam, hogy tanár akarok lenni, de az, hogy ciszterci szerzetes tanár is legyek, akkor kristályosodott ki bennem."

– Hogyan sikerült felépítenie az életét az új hazában?

– A kolostorba nem költözhettem be, hiszen civil ember voltam. Több családnál is éltem, közben egy fűszerüzletben dolgoztam kiszolgálóként, s amikor elég pénzem összegyűlt, albérletbe költöztem. A jezsuitáknál érettségiztem 1960-ban, majd a dallasi katolikus egyetemre nyertem ösztöndíjat. Azt mindig is tudtam, hogy tanár akarok lenni, de az, hogy ciszterci szerzetes tanár is legyek, akkor kristályosodott ki bennem, és beléptem a ciszterci rendbe. Ennek most volt hatvan éve, 1961 augusztus harmincadikán költöztem be a kolostorba, és azóta megünnepeltem a felszentelésem ötvenedik évfordulóját is. Francia-latin szakos tanárként majdnem ötven évig tanítottam a jó hírnevű dallasi iskolában. Az igazgatóságomról való lemondásom után kértem engedélyt Magyarországra jönni. Először nem akartak elengedni, mert szükség volt rám ott, de szerencsére nagyon sok fiatal amerikai szerzetes lépett be, így hát később hazajöhettem. Fél évet tanítottam a Szent Imre Gimnáziumban, és a többi ciszterci iskolánkban is voltam vendégoktató. Először csak három évre jöhettem Zircre, majd amikor az letelt, kértem, hogy maradhassak még három évet, mert úgy érzem, hogy a jelenlétemmel itt több jót tudok tenni, jobban hasznomat veszik, mint ott.


– A kitüntetés átadásán részt vett Bérczi L. Bernát apát úr is, aki úgy fogalmazott, önnek oroszlánrésze van abban, hogy a magyar ciszterci oktatás meghonosodott az Egyesült Államokban.

– Ez teljesen igaz. Én csak annyit mondtam az előbb, hogy majdnem ötven évig tanítottam Dallasban, de ez nem volt egyszerű, szürke tanítóskodás, hiszen ezalatt az idő alatt voltam osztályfőnök, aztán igazgató-helyettes, majd tizenöt éven keresztül igazgató. Miután lemondtam az igazgatóságról, osztályfőnökként még maradtam, összesen hat osztályt érettségiztettem le, több ezer tanítványom van, akik közül többen híres emberek lettek, vannak közöttük politikusok, orvosok, sportemberek. A magyar oktatási metodológiát sikerült meghonosítanunk, még az állami iskolák közül is átvették nagyon sok helyen, mert működik. Fontosnak tartottuk azt is, hogy a tanárainknak legyen mesterfokozatú képesítése, illetve amennyiben lehetséges, doktorátusi végzettséggel is rendelkezzenek, ami szintén hallatlan.

Egy könyv lapjai is megőrzik a példás életutat, melyen sokszor megjelent az Isten gondviselése álruhában

"Amikor újra Magyarországra jöttem, megfogadtam, hogy nem fogok idegen szavakat használni, amikor beszélek, s ez sikerült is."

– Hatvan év után térhetett haza. Hogyan sikerült ilyen tisztán megőriznie az anyanyelvét? Már a néhány évvel ezelőtti könyvbemutatóján is feltűnt számomra, hogy milyen szépen beszél magyarul, csak ritkán fordult elő, hogy nem jött egy-egy szó az ajkára.

– Számomra egy kitüntetés, ha ez feltűnik. Szerencsére jó nyelvérzékkel rendelkezem. Nagyon könnyen megtanultam franciául, olaszul, németül. Öt éven keresztül tanultam latinul Rómában. Sokat olvasok, és Dallasban a magyar atyákkal alkalmam nyílt időnként magyarul beszélni, annak ellenére, hogy a hivatalos nyelv mindig az angol volt, tehát igazából nem lett volna szabad egymással az anyanyelvünkön szót váltani. Amikor újra Magyarországra jöttem, megfogadtam, hogy nem fogok idegen szavakat használni, amikor beszélek, s ez sikerült is.


– Beszélt arról, hogy már gyermekkorában sportolt, de a hosszútávfutás úgy tudom, hogy jóval később jött az életébe. Mi által nyert erre indíttatást?

– Ötvenöt éves voltam, amikor elkezdtem. Bevallom őszintén, túlsúllyal küzdöttem, és elhatároztam, hogy ezen változtatni fogok. A legjobb, legegyszerűbb, hogy lassan, de kitartóan kocog az ember. Volt egy nagyon jó sportpályánk, ahol előbb lefutottam száz métert. Kifulladtam. Másnap folytattam. Sikerült egyre többet, egyre hosszabbat, és amikor már két-három-öt kilométert is képes voltam lefutni, akkor bejelentkeztem egy öt kilométeres futóversenyre. Akkor vérszemet kaptam, indultam tíz kilométeres távon, majd félmaratonon, és aztán úgy döntöttem, benevezek egy maratonra. Két évembe telt mindez, és olyan jó érzéssel töltött el, hogy amikor befejeztem az első maratont, nem akartam abbahagyni. A sokadik után beneveztem egy ötven kilométeres ultramaratonra. Harminckét maratont sikerült teljesítenem, abból hét volt ultra. Az egyiket a Margit-szigeten futottam le, mert a texasi verseny idejében éppen itthon tartózkodtam. Elfogadták a szervezők, amennyiben befizetem a nevezési díjat. Diákok, tanárok is velem tartottak egy szakaszon. A sajtónak valahogy a fülébe jutott, hogy futni fogok, kijöttek, végigdokumentálták az egészet, és az esti híradóba is bekerült. Rómában, Norvégiában is teljesítettem hosszútávfutást.


– Ha már az „örök városnál” tartunk, amikor Rómában tanult, akkor volt a II. Vatikáni Zsinat, és valóban ebédet tálalt fel a későbbi II. János Pál pápának?

– Ez való igaz. Akkor még nem tudtuk, hogy ő II. János Pál pápa lesz, úgy ismertük, hogy Karol Wojtyła. A helyzet az, hogy ahol ciszterci kolostor létezik az egész világon, abban az egyházmegyében mi az ott székelő püspökkel próbáljuk a kapcsolatot tartani. Ezek a püspökök mind Rómában voltak a II. Vatikáni Zsinat miatt, és mivel a későbbi pápa egyházmegyéjében, Krakkóban is van egy ciszterci kolostor, meghívtuk őt. Nem tudtam, hogy kinek szolgálom fel az ebédet. Pápaként egyébként nem találkoztam vele, VI. Pált láttam élőben, és most Ferenc pápát a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson, nagyon közel voltunk egymáshoz.


– Visszapillantások címmel örökítette meg az emlékeit, és amikor a könyve bemutatójára sor került, emlékszem, magával hozott egy Szent Antal szobrocskát, aminek kapcsán valahogy úgy fogalmazott, hogy az élete jelképeként fogható fel. Elmesélné nekünk, hogy miért?

– Elmesélem, és ennek van egy következménye is. Anyám negyvenegy éves volt, amikor születtem. A nőgyógyásza nem akarta, hogy a terhességet végigvigye, hanem el akart vétetni. Anyám mélyen hívő katolikusként azt mondta, szó sem lehet róla, ezt a gyermeket ő kihordja, amihez Szent Antal közbenjárásáért imádkozott, és azt mondta, amennyiben fiú lesz, akkor a gyermekének az Antal nevet adja. Ezt nyolc-tíz éves koromban tudtam meg, amikor megkérdeztem édesanyámat, hogy miért vagyok én Antal [ez Bernát atya eredeti keresztneve], hát én nekem Jánosnak kellett volna lennem, keresztapám is János, nincs a családban Antal. Akkor adta nekem oda a Szent Antal szobrocskát, amit hordtam mindenhova magammal, olyannyira, hogy eltörött. Amikor elhagytam az országot, volt nekem egy nagyon kedves barátnőm, akivel elvesztettem a kapcsolatot, de amikor visszatértem, mintegy hatvan év után újra találkoztunk. Adott nekem ajándékba egy Szent Antal szobrocskát, nem tudván, hogy az enyém majd el fog törni. Csak a fejét tartottam meg az eredeti szobromnak, de megvan, és itt van a másik is, ugyanakkora, fából. Azóta is tartom ezzel a hölggyel a kapcsolatot, aki fiatalabb nálam, hetvenkilenc éves. Így a múlt és a jelen szimbolikusan is összekapcsolódik.


Kelemen Gábor


Marton Bernát atya kitüntetéshez kapcsolódó laudációja IDE KATTINTVA olvasható