75 éve indult el a „FÁJDALOM VONATA”

1945. február 28-án, szinte a II. világháború utolsó pillanataiban német nyomásra a nyilas vezetés elhurcolta a zirci járás leventéit (mintegy 800 főt, köztük 49 fő zirci leventét) azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy további gyorsított kiképzés után a Hitler-Jugendhez hasonlóan, még bevethessék őket a fasiszta uralom alól felszabadító csapatok elleni végső harcokban.

Szerencsére, a gyors szövetséges előrenyomulás mindezt megakadályozta, hamarosan fogságba kerültek, helyreállítási, és egyéb munkákat (fuvarozás, exhumálás, stb.) végeztettek velük a fogvatartóik. Volt, akik Dániáig is eljutottak, másik csoportjuk amerikai fogságba esett, ahonnan őket átadva a franciáknak a szövetségesek korábbi partraszállási zónájába (Dieppe környéke) kerültek. Végül az első csoportjuk 434 nap után, mások 560 nap után kerülhettek haza.

A francia csoportba került Zirc-Akli–i illetőségű Veinper József (1928-2005) levente a következők szerint emlékezett vissza a nagy utazásra: „1945. február 28-án a németek, nyilasok és az akkor Zircen tartózkodó tábori csendőrök közreműködésével az 1926-1930 évben született fiúgyerekeket összeszedték akaratunk ellenére és megfenyegetve a zirci vasútállomáson bevagoníroztak bennünket, és elvittek Németországba. A kíséret fegyveres nyilasokból állt. Két hét céltalan bolyongás ideje alatt semminemű ellátást nem kaptunk, és rettenetesen éheztünk, és fizikailag is leromlottunk. Március 15-én érkeztünk meg Dortmundba, ahol kétnapi várakozás után a katonai repülőtéren helyeztek el bennünket. Itt a közeledő amerikai csapatok miatt igen nagy volt a fejetlenség és teljesen világossá vált, hogy az ottani katonai vezetésnek csak nyűg voltunk. Sem élelmezésünk, sem orvosi ellátásunk nem volt biztosítva, és arra használtak fel bennünket, hogy a bombázások szünetében a megrongált utakat kellet takarítanunk fegyveres katonák felügyelete mellett. Március 23-án a front közeledtével minden igazolás és ellátás nélkül szélnek eresztettek bennünket. Ekkor, a még a városban tartózkodó Rokonai Simon cisztercita atya vezetésével 15 nap keserves bolyongás után Meinkhenbracht erdejében találtunk olyan helyet, ahol a front áthaladtát minden baj nélkül átvészeltük. Ekkor az amerikai katonák összeszedtek bennünket és az ott meghúzódó szökött német katonákkal együtt – ami a legnagyobb hiba volt részükről, hivatkozva az élelmezésünk ellátására – egy Koblenz melletti gyűjtőtáborba vittek bennünket. Hiába könyörögtünk, hogy engedjenek el, mivel civilek vagyunk és semminemű kiképzést nem kaptunk, csak dolgoztattak minket. Valószínű, hogy kényelmi szempontból nem intézkedtek. Különböző helyeken romokat kellett eltakarítani. és új táborok építésén dolgoztunk. Július 1-én átadtak a franciáknak, mivel ez a terület az ő zónájuk lett. Élelmezési ellátásunk még kritikusabb lett, civil kérelmünket meg sem hallgatták és szeptember 1-jén embertelen körülmények között Dieppébe szállítottak. Itt minimális élelmezés mellett, mint dokkmunkások közintézményekhez autókkal szenet szállítottunk, tengerpartról építkezésekhez kavicsot, és a dieppe-i amerikai katonai temetőben a hazaszállítandó elesettek exhumálását végeztük szakemberek vezetésével. Elhelyezésünk egy tető nélküli szétrombolt kolostor volt, szigorú katonai őrséggel. Innen 1946. április végén visszahoztak a darmstadti táborba, onnan június végén a pockingi gyűjtőhelyre vittek, és szeptember elején hoztak haza fizikailag teljesen leromlott állapotban. Szeptember 11-én szabadultam Kaposváron.”

Rokonai Simon ciszterci atya, nagyesztergári plébános is megemlékezett a hadifogságról 1946. július 5-én. Emlékirataiból töredéket közlünk.

A napokban valaki megállított az utcán: ”Végre megjöttél te is? Tudod, mit beszélnek rólad? Hogy te vitted ki a leventéket Németországba.” Hát, hiszen ezt gondolhattam, hogy lesznek, akik ezt fogják rólam terjeszteni, hisz’ odakint is, mikor éppen harmadszor dobott ki a francia kapitány, mert rágtam a fülét, hogy most már a német fiatalok után, bocsásson minket is haza, akkor kezdték mondogatni, hogy „az a rohadt pap az oka,hogy még mindig itt kell lennünk a szöges drót mögött, mert fél hazamenni és addig járogatott a parancsnokságra, ’míg kijárta, hogy még itt tartsanak.”

Ezért, hát ott kezdem, hogy elmondom, hogyan mentem el a leventékkel. Mikor már az 1945-ös év februárjában hetenként kétszer-háromszor razziáztak a nyilasok és a csendőrök a még be nem vonult férfinép után, mikor már elárulták és fölfedezték a kőhegyi erdőben lévő bunkereinket és nem lehetett bujkálni se a trágyadomb alatt, se a szénapadláson a fölfedezés veszélye nélkül, mikor már naphosszat ott feküdt a templom előtt az utcán agyonlőtt katonaszökevény, akkor jött a rendelkezés az előző összeírás alapján készített névsorral: az 1927–1930-beli leventéknek öt napi élelemmel másnap 10 órára a zirci állomáson kellett lenniök indulásra Németországba. Összehívtam a fiúkat és közöltem velük, hogy én már tovább nem tudom rejtegetni őket, de én mind ez ideig a levente parancsnokságra névsort nem adtam be, aki saját felelősségére el akar rejtőzni, tegye, én nem fogom keresni. Nem is akartam kikísérni őket, hogy senki tőlem számon ne kérhesse, ha valaki hiányzik. Másnap reggel mégis mind a 16 jelentkezett, hogy ők már unják a sok bujkálást, aggódást, ha már muszáj, hát mennek. Így, hát én is rászántam magam, hogy kikísérem őket a vasútra.

Már gyülekeztek a szomszéd falvakból is a leventék, rakták a szalmát, a tűzifát a vagonokba, állították föl a kályhákat, mikor a zirci plébános úr odajött hozzám: „Te Simon, megkérdeztem a német hadnagyot, aki a szerelvényt összeállította, hogy ki megy a fiukkal kísérőül magyar részről. A hadnagy úr zavarba volt és azt mondta, senki, de ha valaki fölkínálkozik, elmehet velük akár a határig, vagy Égerig, ahová a fiukat irányították, vagy akár velük is maradhat.” Rögtön bejelentettem a hadnagynak, hogy valaki a Rend részéről menni fog a fiukkal. Vagy két percig tusakodtam magamban, aztán azt mondtam Miklós testvérnek: „Menj azonnal az apát úrhoz, hogy valakit küldjön, de ha nem volna vállalkozó, mondd meg, hogy én megyek.” Természetesen apát úr már nem is keresett, ’hisz pár óra múlva indult a vonat. Így hát hamarosan átadtam a plébániát, mosakodás, csomagolás, ebéd, három családtól hirtelen elbúcsúztam, aztán siettem, hogy a vonat el ne menjen 800 magyar gyerekkel egy német őrmester és egy tizedes kíséretében. Kérdezték, mikor jövök vissza. Azt mondtam” Talán egy hét, talán egy hónap, talán egy év múlva, de az is lehet, hogy már sohasem.” A vonat már félórája várt rám, a zirci szülők nem engedték elindulni nélkülem. Gyorsan fölugrottam, a csomagokat úgy dobálták utánam. Még ma is a fülembe cseng a fiúk éljenzése, mikor a tarka reverendámat meglátták a vagonsor felé igyekvő kocsin. Kicsit elnehezedett a szívem ettől az éljentől, mert megértettem, amit a fiúk akkor még homályosan éreztek: a bizonytalan jövő aggodalmai közt az én fehér-fekete reverendám egy darab szülőföldet, egy darab atyai-anyai kezet és szívet, egy darab megnyugvást, biztonságérzetet jelentett nekik. Sokáig integettek a kendők, vidáman kurjongattak, vigasztaló szavakat hallottak a fiatal legénykék, mikor eltűntek a szülői arcok, itt is, ott is egy-egy tolakvó könnycseppet töröltek le titokban a lehanyatlott lobogók. Egy kis ideig nyomott volt a hangulat, de hamar fölülkerekedett a fiatalság és nevetgélve meséltek a bujdosásról, aggódásról, búcsúzásról. A beszélgetés természetesen hamarosan arra terelődött, ki mit hozott útravalóul és a vidám falatozás végleg föloldotta a feszültséget. Ez a fiatalos, kicsit könnyelmű, kicsit csak-azért-is hangulat megmaradt később is a fogolytáborban is végig, csak egy-egy hazulról jött levél felhősítette el ideig-óráig. Hiába, el kell ismerni, ők könnyebben viselték, mint mi öregek.

Varsányban volt még egy nehéz állomás, ott vagonírozott az Északi Bakony. Csak megemlítem, hogy már nem is tudom, melyik faluból 8 gyereket hoztak a szüleik, mind a 8 beteg volt. Nagy nehezen rá tudtam venni a német hadnagy urat, hogy bejöjjön az állomás-parancsnokságra, s ott kisült, hogy ez a nyolc fiú a község maradéka, akiket Pápáról küldött vissza a katonaorvos, de a hadnagy úrnak a fontos az volt, minél nagyobb létszámot szállítson ki.

Források:

· Veinper család, Zirc-Akli

· Hegyi-Deutsch család, Nagyesztergár

· +Rácz Sándor néprajzkutató, Makó

· VeML: 89/1945. XXI.1.d.

Cikk: Répás József