Zirc - A Bakony fővárosa

A város hivatalos honlapja

Én és a bányászzenekar

 

Kertész Károlyné nyerte a Békefi Antal Városi Könyvtár, Művelődési Ház és Stúdió KB, valamint az Öreg-Bakony Barátai Egyesület által meghirdetett "Jó szerencsét! A Bányászok élete" Emlékek és sorsok" című novellaíró pályázatot. A győztes alkotást alább közöljük. A díjátadó ünnepségre Zirc város bányásznapi megemlékezésén került sor.



Én és a bányászzenekar

 

8 éves voltam, amikor egy reggel a falunkban megjelent a zenekar és néhány indulót eljátszott. Az egész falu összefutott és hallgatták a fúvószenét. Minden gyerek, közöttük én is, mezítláb és szájtátva hallgatták a csodát, mert olyat még egyikünk sem látott és hallott. Utána megtudtuk a felnőttektől, hogy a dudari szénbánya zenekara volt és a Bányásznap tiszteletére jöttek térzenét adni, mert a falunkból is sokan dolgoztak a bányánál. A zenekar vezetőjében pedig felismertük a falu egyik lakóját, Gyopáros bácsit. Róla csak annyit tudtam, hogy a lányai szépen zongoráznak. Én gyakran hallgattam az ablakuk alatt a zongorajátékaikat, mert szomszédok voltunk. Sokszor álmodoztam arról, hogy majd egyszer én is ilyen szépen zongorázom, de sajnos a mi kis falusi iskolánkban nem volt erre lehetőségem. Még éneket sem tanítottak. Egy tanító néni jutott nyolc osztályra, arra meg már nem volt sem energiája, sem ideje, hogy énektudását átadja nekünk. Később, amikor ötödik osztályos lettem, került hozzánk egy második tanár is. Ekkorra már szétválasztották az iskola diákjait, lett külön alsó és külön felső tagozat is. Szomorúan vettem, hogy ének-zene oktatást az új tanár sem vállalt.

Ötödik osztály elvégzése után bekerültünk Zircre lakni, kaptunk a bányától szolgálati lakást, mivel apám is bányász volt. Június végén költöztünk és rögtön az első héten megismerkedtem egy kedves lánnyal, aki a barátnőm lett. Ugyanannyi idős volt, mint én, egy időben költöztünk be a lépcsőházba, csak ők Dudarról érkeztek. Édesapja szintén bányász volt és játszott a zenekarban is. A zenekar próbaterme a Művelődési házban volt, nem messze a lakóháztól. Hamar új barátokra tettem szert, akikkel Zirc felfedezésére indultunk, egyszer csak a Művelődési ház udvarában találtuk magunkat. Éppen a zenekar próbált. Mi két szeles csitri, ott ugráltunk és zajongtunk, a karmester pedig kijött. Szó szerint fülön fogott bennünket és bevitt a próbájukra. Nagyon megszeppentünk és vártuk a büntetést, de az elmaradt. Akkor már Kalocsa Lajos volt a karmester, akivel szintén egy lépcsőházban laktunk. Mikor befejeződött a próba, kezembe adott egy trombitát, barátnőmnek egy klarinétot és mondta, hogy fújjuk meg. Sikerült hangot kihoznunk belőle, nagyon örültünk neki. Akkor Lajos bácsi azt mondta, vigyük haza és gyakoroljunk rajta fújni, egy hét múlva pedig találkozunk a próbán. Rettenetesen megijedtem, mert eszembe sem jutott, hogy trombitáljak, de nem mertem ellenkezni.

Hazaindultunk, barátnőm bement a lépcsőházba, én pedig kint maradtam az ajtóban és elkezdtem sírni. Ott tipródtam és lelki szemeim előtt az lebegett, hogy ezért édesanyám elnadrágol. Már jól besötétedett, mikor a nagypapám jött hozzánk és megkérdezte, hogy mit keresek kint ilyen késő este. Ijedten mutattam neki a trombitát, hogy ezért nem merek bemenni. Honnét van? – kérdezte. – Lajos bácsitól kaptam, hogy megtanuljak rajta fújni és játszhassak a zenekarban. Féltem, hogy ezért kikapok anyukámtól. Nagypapám elvette tőlem a hangszert és elkezdett rajta trombitálni.  Nagyon recsegő hangok jöttek ki rajta, mert egy foga sem volt a papának, így pedig nagyon nehéz rajta játszani, mindenki tudja, aki ért hozzá egy picit is. Ekkor tudtam meg, hogy papám fiatalkorában huszár volt és ezredkürtös. Megvigasztalt, és megnyugtatott, hogy nem fogok kikapni. Azt is elmondta, hogy nagyon büszke rám, amiért trombitálni tanulok. Egész nyáron tanultam, papa gyakorolt velem és kikérdezett. Nehéz feladat volt, nem ismertem a kottát sem, mivel az iskolában nem tanítottak effélét.

Mire ősszel megkezdődött az iskola, megtanultam kottát olvasni és egész tűrhetően trombitálni. Néhány indulót és himnuszt fújtam el. Első napon volt énekóránk, amit Békefi Antal tanított. Azzal kezdte az órát, hogy a 333-as gyakorlófüzetből feleltetett. Én büszkén jelentkeztem, hogy tudok kottát olvasni. Nagyon meglepődött, amikor elmondtam, hogy honnan jöttem, mivel tudta, hogy ott nem volt ének-zene oktatás. Büszkén kezdtem szolmizálni, majd kitört az osztályunkban a nevetés. Elkezdtem sírni, mert azt hittem valami nagy butaságot olvastam, de a tanár úr leintette az osztályt és megkérdezte, hol tanultam ezt a hangszeres kottaolvasást. Elmondtam, hogy a bányászzenekarban tanultam nyáron és járok trombitálni. Ekkor tanította meg Antal bácsi az osztálynak, mi a különbség a Kodály-féle szolmizálás és a hangszeres kottaolvasás között. Nagy örömmel fogadta az én zenei érdeklődésemet, meghívást is kaptam tőle az úttörőzenekarba.

Attól a naptól kezdve két zenekarban is fújhattam a trombitát, de számomra mindig is a bányászzenekar volt a legfontosabb. Rengeteg fellépésünk volt: május elseje, Bányász nap, április 4-e és még sok más ünnepen való szereplés. Barátnőmmel együtt boldogan vállaltuk a fellépéseket a népszerű zenekarral. Mi ketten voltunk csak lányok, egész rajongótáborunk volt. Egy dolgot nem szerettem csak benne, amikor bányásztemetés volt. Mindig tragikus és szomorú volt számomra, nehezen tudtam kifújni a hangokat, sírás fojtogatott. Főleg akkor, amikor láttam az árván maradt gyerekeket, özvegyeket és szülőket, akik siratták a balesetben elhunyt szeretteiket. Sajnos a bányász élet nem volt mindig igazságos. A legemlékezetesebb fellépés a bányásznap volt. Már előző nap este zenélni kezdtünk az aknánál, műszakváltás előtt. Reggel is ott voltunk az éjszakás műszak befejezésekor. Akkor még nem volt szabad a szombat, így jártuk a környező falvakat és köszöntöttük a bányászokat. Délelőtt 10-kor kezdődött az ünnepség, amikor kiosztották a hűségjutalmat, ez nem volt kispénz. Sok család egész évben arra várt, abból fizették a gyerekek iskolakezdési költségeit és a nagyobb bevásárlásokat.

1953-tól vettem részt a zenekari életben. Akkor ismerkedtem meg a bányászok nehéz életével. Mindig nagy kedvvel vettem részt a programokon, hiszen ezzel is az ő életükön próbáltunk segíteni, kikapcsolódást nyújtani.

A zenekar az 1960-as évek vége felé oszlott fel, meghalt a karmesterünk. Azóta is nagyon hiányzik a zenekar, de egyszer minden jónak vége szakad, és ezt tudomásul kell vennünk.

Kertész Károlyné

Vissza

 

Galériaképek

Eseménynaptár

<<  November 2017  >>
 h  k  s  c  p  s  v 
  
19
202124
27282930